Célunk - hogy a kis közösség tagjai egy héten keresztül gondtalanok legyenek - teljesült: a gyerekek örültek az együttlétnek, megismerték egymás életét, szokásait - mesélte Szűcs Balázs atya, mint főszervező és mint riporter, a Remény emberei legújabb adásában.

Szűcs Balázs atya a Rádió Orient műsorában az árva és nehéz sorsú gyermekek táborának résztvevői közül Ötvös Vilmost és Turbule Biankát kérdezgette élményeikről. A beszélgetésben részt vett Utasi Árpi mesemondó, és Tócs Olivér Artúr csoportvezető is.

„Pótolhatatlan élmény”, mesélte Olivér, aki sokadik alkalommal vesz részt a tábor életében. Amikor megérkezik a táborba, a gyermekek körülveszik, megölelik, sokszor ismeretlenül is, és feltétlen szeretettel, bizalommal fordulnak felé. Vannak anyaországi gyermekek, de a tábor több mint négyszázötven résztvevője között székelyeket, csángókat, felvidékieket, délvidékieket is találhatunk. Vannak olyan gyerekek, akik évek óta táboroznak Csobánkán, mindenkit ismernek, mindenki tudja a nevüket, kitörölhetetlen részeivé váltak a tábor életének.

Ötvös Vilmos Székelyföldről, a csíksomlyói gyermekotthonból érkezett. Egy tizenegy fős közösségben él, legjobban zenélni szeret, vagy a kórusban énekelni. A tábori programok között az első napos meglepetés-hajózáson kívül a miséket, és a ministrálási lehetőséget szereti: „Sokan vannak itt, sokszínű emberek.”A közös programok, játékok felvidítják a közösséget, nincsenek szomorú táborlakók. A hét alatt igazi egység alakul ki, támogatják, segítik, vigasztalják egymást. Bár az elválás nehéz végül, de mindenki vár a visszatérésre, hiszen téli alkalmak is vannak: piliscsabai családoknál vendégeskednek sokan.

Bianka elmeséli, milyen hatalmas a tábor: mégsem érzi magát elveszve. A vezetők vigyáznak rájuk, szoros kapcsolatok alakulnak ki a táborlakók és a felügyelő egyetemisták, pedagógusok között is, ami a tábor végén sem szakad meg, leveleznek, telefonálnak egymásnak. A programok közül ő is a közös hajózást emelte ki: Pünkösdfürdőtől Lágymányosig vitte őket egy hajó, amit az egészen kicsiktől a táborvezetőkig mindenki nagyon élvezett. Jó élmény a közös misézés, de a csángó gyerekek tanáruk vezetésével tartottak táncházat is a többieknek, ahol népviseletbe öltözve tanították a lépéseket a gyerekeknek.

Olivér szerint, bár a tábor sokszínű, egy viszonylag kis közösségen belül vonultatja fel a magyarországi nyelvterület különböző lakosait, még sincsenek etnikai jellegű problémák, összeütközések. Beszélgetnek, örülnek egymásnak, megtanulják egymás szavait, kifejezéseit, táncait. A tábor célja és tapasztalata, hogy egy közösség tagjai egy héten keresztül örülnek egymásnak: mindenki pontosan ismeri a feladatait, és teszi azt. Csoportvezetőként tíz-húsz fiatalért kell felelősséget vállalnia, ami egyszerre megtisztelő, de nagy kihívás is.

Csángó gyerekeket kapott, akik nehezen szólalnak meg magyarul, nehezen értik a nyelvet. A negyedik napra azonban összerázódott a csapat, olyan erős kötelék, szoros bizalmi kapcsolat alakult ki, amit nehéz lesz búcsúzáskor felbontani. Olyan kötődések, barátságok szövődtek a táborban, amihez máskor sokkal több időre lenne szükség. Bár kevés az idejük, a gyerekekkel töltött tizenhat-tizenhét óra után éjszaka vezetői megbeszélések következnek, azonban a tábor lendülete a kevés pihenés ellenére is magával sodorja őket. „Tavaly arra riadtam az egyik reggel, hogy gyerekek kacagnak a sátram előtt” meséli, „azonnal felébredtem, és tudtam, hogy köztük a helyem.” A közösségi lét magával ragadja a felnőtteket is, a táborban „nem lehet nem vidámnak lenni”.

A tábor azonban egy zárt világ, és mindössze egy hétig tart. Vilmos elmeséli, nagyon nehéz számára az elválás, mikor azonban hazamegy, a szomorúságon túl örömöt is érez: rengeteg mindent visz magával, az ajándékok, az együtt átélt élmények, nevetések, kirándulások emlékei vele maradnak. „Nekem az az ajándékom, hogy itt lehettem”- fejezi be az interjút ünnepélyesen.